1:72 Tamiya P-47 – Az azték sas

Ez egy vendégposzt.
A cikket, a fotókat és a makettet Székely Roland készítette.

A Mexikói Légierő 201-es esquadron egység (Mexican Expeditionary Air Force), más néven az «Águilas Aztecas» (Azték Sasok), 1944. július 24-én alakult meg. Az esquadron létrehozását a német tengeralattjárók általi mexikói olajszállító hajók, a Potrero del Llano és a Faja de Oro elsüllyesztésére reagálva hozták létre.
1942. május 14-én a mexikói olajszállító tartályhajót Florida partjainál elfogott egy német tengeralattjáró, amely megtorpedózta a hajót, 6000 tonna olajat kiöntve, és a legénység 35 tagjából legalább 13-at megölt.
Egy héttel később a németek lecsaptak egy másik tankerre, és legalább hét mexikói tengerész meghalt, ami miatt Manuel Ávila Camacho elnök 1942. május 22-én hadat üzent az ellenséges erőknek.

A Mexikói Légierő 201-es Esquadron Egységének Története

Titokban azonban Mexikóváros meg volt győződve arról, hogy leghalálosabb ellensége nem Európa szívében, hanem a Csendes-óceán túloldalán van: Japánban. A mexikói hadsereg elfogta azt a japán tervet, hogy a Csendes-óceán partján fekvő Cortez-tengeren keresztül megtámadják az Egyesült Államokat. A csapatok Sonora államban, Mexikó északnyugati részén partraszállnak, és észak felé hatolnak be a sebezhető amerikai délnyugat felé.

Az Escuadrón Aéreo de Pelea 201 (201. légi vadászrepülőszázad) tagjai, köztük 30 pilóta és több mint 300 támogató személyzet, az Egyesült Államokban kaptak kiképzést. A csoport parancsnoka, Antonio Cárdenas Rodríguez ezredes harci veterán volt, aki az Egyesült Államok hadseregének légierejében repült Észak-Afrikában. Ennek ellenére egyes amerikaiak nem érezték eléggé Amerika-barátnak Rodriguezt, és sikertelenül próbálták leváltani. Ramades Gaxiola Andrade századost nevezték ki századparancsnoknak, aki a repülőgépek felszerelésével és a távolsági bevetésekkel kapcsolatos feladatokat vezette.

Az esquadron P-47 Thunderbolt vadászgépeket használt, amelyeket a mexikóiak „El Jarro”-nak hívtak, és mexikói, valamint amerikai zászlókkal láttak el. Az első kiképzési hely Randolph Field, San Antonio, Texas volt, majd a pilóták további kiképzést kaptak Foster Field, Victoria, Texas és Pocatello Army Air Base, Idaho-ban. Az esquadron 1945. február 20-án végzett a kiképzéssel, és ezen a napon megkapta a csatazászlót.

Az egység 1945. március 30-án hajóval indult Kaliforniából, az USS Fairisle fedélzetén, és április 30-án érkezett Manilába, a Fülöp-szigetekre. Az esquadron az Egyesült Államok 5. Lègihadseregének, 58. Csoportjához csatlakozott, és Porac közelében, Luzon szigetén állomásoztak. A 201. önállóan lépett akcióba Vigan közelében, ahol beásták a japánokat, és az egyetlen módja annak, hogy kihozzák őket, az volt, hogy közel repültek a hegylánchoz, veszélyes zuhanó bombázásokat végrehajtva. A mexikóiak elvégezték a munkát, az amerikaiak ámulatára, akik a mexikóiakat „fehér orrnak” nevezték el a burkolatok festése miatt.

Az esquadron 1945 június és augusztus között 59 harci repülést végzett, amelyek során bombázta a japán célokat Luzon és Formosa szigeteken, valamint támogatta az amerikai 25. Gyalogságot. 1945. június 1-jén a 201. támadást tervezett egy japán lőszerraktár ellen. A három magas szikla és a légelhárító ütegek miatt nagy magasságból kellett zuhanniuk, majd megpróbálni felrántani a völgyből. Az amerikaiak öngyilkosságnak tartották; a mexikóiak soha nem repültek zuhanóbombázást harcokban.

Négy pilóta szállt fel. Carlos Garduño Nuñez mesélte:

„Fausto jött közvetlenül mögöttem. Először ledobtam a bombáimat, és azonnal erősen felhúztam. Elvesztettem a látásomat a magas G-erők miatt, és amikor visszanyertem, a gépem emelkedett. Megfordultam, hogy megnézzem, ott van-e mögöttem Fausto… de ez egy másik gép volt.”

– Elkapták Cachitót! – recsegett a rádió. „Cachito” volt a század legfiatalabb pilótájának, a veracruzi Fausto Vega Santander hadnagynak a beceneve, aki mindössze 22 éves volt. Különböző beszámolók szerint japán tűz érte, vagy elvesztette az irányítást. Erőteljes P-47-e kétszer jobbra billent, majd 350 mérföld/órás sebességgel bepördült a Csendes-óceánba. Holttestét soha nem találták meg.

A 201. júniusban nap mint nap tovább támadta a japán állásokat. Az esős évszak beköszöntével a 201. harcba szállt, hogy eltalálja a megmaradt japán gyalogsági és légvédelmi ágyúkat Észak-Luzonban és a Marikina-völgyben, Manilától keletre. A század pilótáinak veszteségei júliusban növekedtek.

Ezután MacArthur megparancsolta, hogy most Formosa (mai Tajvan) szigetét támadják. Hosszú, minimum hatórás bevetések voltak egy féltonnás bombával. Általában az egyik szárnyon egy 150-300 gallonos póttartállyal, míg a másikon az 1000 fontos bombával, és a törzs alatt 200 gallonos „Fat belly” póttartállyal repültek. Annyira fárasztóak voltak ezek a küldetések, hogy amikor visszatértek, a pilótákat ki kellett segíteni a pilótafülkéből. Ezen hosszú repülések idején 3 pilótájukat vesztették el kifogyott üzemanyag miatt, akiket örökre elnyelt a tenger.

Veszteségeik ellenére a 201. sohasem kapott utánpótlást sem ember, sem repülőgépek formájában. Amikor az amerikai légierő a Fülöp-szigetekről Okinawára települt át, a 201. ott maradt, mivel harci értékük nullára csökkent.

Az esquadron 7 pilótát vesztett:

• Capt.2nd Pablo L. Rivas
• Lt. Hector Espinoza Galván
• Lt. Fausto Vega Santander
• Lt. Jose Espinoza Fuentes
• Lt. Mario Lopez Portillo
• Lt. Crisóforo Salido Grijalva
• Lt. Javier Martinez Valle

Az egység 1945. november 18-án tért vissza Mexikóba, ahol hősként ünnepelték őket.

Az esquadron kabalaállata a Pancho Pistolas volt. Az Egyesült Államokban töltött idő alatt a mexikói szórólapok felvettek egy kabalát. A csirkefigurát, Panchito Pistoles-t Walt Disney zenés játékából, a The Three Caballeros-ból. Panchito lett az osztag nem hivatalos szimbóluma. Színeik a lila és sárga voltak. Az esquadron jelenleg is aktív, és a Pilatus PC-7 repülőgépeket használja.

Henry Harley Arnold tábornok 1945-ben azt mondta, hogy a 201. század 30 000 japán katonát állított ki a harcból. 2000 órányi harci bevetést teljesítve az egység 1457 bombát dobott a japánokra. Az egységre, mint minden évben, február 9.-én egy emlékműnél emlékeztek Mexikóvárosban.

A 201. mexikói vadászrepülőszázad hagyatéka

A háború után a 201. mexikói vadászrepülőszázad hazatért Mexikóba és feloszlott. Örökségük azonban a mexikói és amerikai együttműködés szimbólumaként él a második világháború alatt. Az Azték Sasokat továbbra is pilótaként tanúsított bátorságukért és ügyességükért ünneplik, történetük pedig emlékeztet a világ minden tájáról érkező katonák háborús áldozataira.

A P-47 makett

Maga a kit a Tamiya TA60770 cikkszámú 1:72-es méretaranyú P-47 Thunderbolt makettje. A makett szerintem méretaranyának a legjobbja. A majd 20 éve kiadott kit kiemelkedő részletességgel és pontossággal rendelkezik, beleértve a panelvonalakat és az illeszkedéseket.
A makett részei precízen illeszkednek egymáshoz, így az összeszerelés egyszerű és élvezetes élményt nyújt, mind a kezdő, mind a tapasztalt makettezők számára.

A Tamiya makettje Ramades Gaxiola A. háború utolsó szakaszában használt festését kapta. A másik gép az Academy makettje és a „ME DARLIN” nevű repülőgép festését viseli. Az Academy kit-je sem rossz, de nem éri el a Tamiya minőségét. Az írásban inkább a Tamiya modelljére térnék ki.

A Tamiya P-47 építése

Mint az előbbiekben írtam: a P-47 építésnél semmilyen gond nem adódott. Egy csepp tömítő anyagot nem kellett felhasználni.
A pilóta fülkével kezdtem. Itt felhasználtam az Eduardhoz kiadott fotómaratást. Kifestettem a típusnál szabványos „Interior Green” színnel, majd felhelyeztem a kész fotómaratásokat, és kopásokat, valamint koszolásokat készítettem.

A két törzsfél összeragasztása problémamentes volt. Kifestettem a futóműaknákat, és helyére ragasztottam a szárnyakat is. Elkészítettem átlátszó sztirolból a szárnyvégi helyzetjelző lámpákat. Közben feljavítottam a futóműveket is, ahol a fékcsöveket rézhuzalból imitáltam.
A szárnyakban elhelyezett nyolc darab .50-es kaliberű géppuskát injekciós tűből készítettem el, de ezeket csak a legvégén helyeztem fel a makettre. A motortérrel nem volt semmi gondom, de mivel az Academy készletben elég elnagyolt volt, így a Tamiya-ban a Quick Boost műgyanta motorját helyeztem el némi feljavítással, és a Tamiya motorját építettem be az Academy készletbe.

Mivel az építéssel kész voltam, jöhetett a felület kialakítása. Az Academy készletnél a gépet képek alapján kiszegecseltem, de a Tamiya makettnél letettem erről, mert nem éreztem, hogy annyival többet hozzátenne a maketthez ilyen kis méretben. Ezután jöhetett a festés.

Az Azték sas festése

Az egész gépet először Gunze 1200-as alapozóval fújtam le, hogy kijöjjenek a felületi hibák. Mikor ezzel végeztem, fordított sorrendet választottam a festésnél, mivel először használtam az ArmyCast fújósablonjait a felségjelzéshez. Úgy voltam vele, ha elrontom, nem kell az egész festést visszamosnom majd.

Így először felfújtam az amerikai légierős felségjelzéseket a törzsre és a szárnyra, majd a mexikói jelzéseket is. Elég jóra sikerült elsőre, kisebb problémák adódtak, de javítottam.
Nehéz munka volt a motorburkolat fehér színe és a piros határoló csík megfestése. Ezt körülbelül a hetedik nekifutásra sikerült megcsinálnom. Rengeteg íves sablont kellett kivágnom, hogy eltaláljam a megfelelő formát. Az Academy makettnél már könnyebb volt, mert megvolt a metódus, igy már a kész sablonokkal felfújtam a sárga-fekete kombinációt.

Kimaszkoltam a felségjelzéseket, majd megfestettem a fekete inváziós csíkokat és ezeket is kitakartam. Ezután az Alclad chrome és egyéb Metal színeivel festettem le a gépet, melyhez az Alclad saját fényes fekete alapozóját használtam.
Mivel az Alcalad festékek nagyon kényesek, így a saját márkás Aqua Gloss fényes lakkal védtem meg az eddigi munkát. Itt hagytam pár nap száradási időt a lakknak a további munka előtt.

Ezt követően felfújtam az olive drab fényvisszaverő részt a törzs felső részére, itt Gunze észterfestékét használtam, aminek nagyon jó a tapadása. Majd eltávolítottam az összes maszkot, így a gép alap festése kész volt.
A kevés maradék matricát, amit nem festettem, azt az Azték Decals matrica készletéből használtam fel.

Koszolás

Ezen a ponton a makettező dönti el, hogyan tovább: meghagyja a gépet csillogó pompájában, vagy a használatból adódó harctéri, eléggé koszos gépet épít.
Mivel a két gép alakulatához csak használt gép érkezett, így az erősen használt állapot bemutatására koncentráltam. (A makettezők körében elég sok vita folyik arról, hogy mennyire legyen egy gép koszos).

A Tamiya P-47 modelljére egy erősebb, az Academy készletétére pedig egy visszafogottabb koszolást készítettem. Először a gép panelvonalait egy barnás-fekete művész olaj keverékkel befolyattam még a fényes lakkon, mert így jobban fut a résekben. Majd a makettet lefújtam egy enyhébb matt lakkal, megadva ezzel a makett végső fényét és felületét a további koszolásokhoz.
Nem használtam erősen matt lakkot, mert a további koszolások tovább fogják tompítani a gép felületi fényét.

A koszolás készítésénél mindenki az egyéni jó ízlésére hagyatkozva dolgozhat, de nem árt a referencia képek alapján tájékozódni.
Először a motorburkolatot chippingeltem és apró koszolásokat készítettem, mivel ez a gép egyik leginkább kitett része a behatásoknak. A munkát egy ezüst ceruzával folytattam, ahol apró festéklepattogzásokat imitáltam a színnel festett részeken. Majd olajfolyásokat készítettem művész olajjal és Pigment Liner tus filcekkel a gépen, főleg a törzs első részere koncentrálva.

A szárny tövénél pigmentporral felhordott enyhe koszolást készítettem, éppen hogy csak átfésülve az ecsettel, majd a futómű nyomvonalában koszolást és felverődéseket készítettem retus pisztollyal, és egy olajjal kevert pigmentbe mártott ecsetet lehúzva egy fogpiszkálón felfröcsköltem a kerek által felvert koszt, így élethű koszolásokat hoztam létre.

A gép hátsó részén lévő turbófeltöltők koszolását is elvégeztem. Ezután már nem sok munka maradt hátra: eltávolítottam a kabinmaszkot, felhelyeztem a géppuskák csöveit, ahol fekete pigmenttel koszoltam a lőpornyomokat.
A futóművet a helyére ragasztottam, és a pótüzemanyagtartályokat is, de előtte az AMMO Fuel Stains és Engine Oil termékeivel olajfolyásokat és üzemanyagfolyásokat készítettem rajtuk.

Végül elkészítettem a rádióantennát 0,1 mm vékony nejlon fonalból, majd felhelyeztem a hiányzó antennákat is. Megfestettem a gépen lévő lámpasorokat, ezzel befejezettnek tekintettem a gépeket.

Az alap saját készítésű.
A jövőben tervezem, hogy a két gépet egy alapra helyezem, méltó módon bemutatva őket.

Utószó

A festési nehézségeket leszámítva nagyon kellemes volt az építés. Szívből ajánlom mindenkinek ezt a kitet, akik a típust nagy rajongói.
Minimális munkával is nagyon szép makettet lehet építeni belőle, még akkor is, ha csak az alapfestési sémánál maradunk.

A kiegészítők nélküli alapmakett értékelése:

Székely Roland a Scalemates-en

Ha szeretnéd követni ezt a blogot, azt megteheted a Facebook-on is, de a legjobb, ha az email címeddel feliratkozol a friss posztokra. Előre is köszönöm, hogy feliratkozol a blogomra: