Trumpeter 1:72 P-40B/C – Kínai Tomahawk

1941-ben a kínai kormány az Egyesült Államok segítségét kérte a japánok elleni harcban, hogy megvédjék Burmát a megszállóktól. Franklin D. Roosevelt elnök beleegyezett a segítségnyújtásba és az amerikai haditengerészet, a tengerészgyalogság és a hadsereg kalandvágyó tagjai közül toborzott pilótákkal és műszakiakkal létrejött egy rövid életű, ámde elhíresült alakulat, a 1st American Volunteer Group (AVG), vagyis az 1. Amerikai Önkéntes Csoport.

Az AVG (vagy a hálás kínaiaktól kapott nevükön: „Flying Tigers”) egysége hivatalosan a Kínai Köztársaság légierejéhez tartozott, de közel 400 fős amerikai személyzettel és amerikai repülőgépekkel fegyverezték fel.

Hogy a P-40 pontosan melyik verzióját kapták meg, az sok helyen nem egyértelmű, de valószínűleg P-40B vagy azzal egyenértékű Tomahawk IIA változatok érkeztek ládákban Burmába és ott szerelték össze őket. (Ennek ellentmond a gyártó Curtiss cég nyilvántartása, amely H81-A3 modellként jelöli ezeket, amelyek viszont a Tomahawk IIB-nek, vagy az azzal egyenértékű P-40C-nek felelnek meg.)

A lényeg, hogy ezek a Tomahawk-ok némileg a „B” és a „C” változatok öszvérei voltak, ezért is van a dobozon P-40B/C jelölés. Ezeket a gépeket önzáró üzemanyagtartályokkal és egy második pár géppuskával is felszerelték a szárnyban. Azonban hiányzott róluk a nagyobb hatótávolságot biztosító 52 gallonos ledobható póttartály, valamint egyáltalán nem voltak a szárnyain bombák függesztésére alkalmas pilonok.
A Tomahawkoknak nem volt rádiójuk sem, egy improvizált megoldással tartották a kapcsolatot egymással.

A pilóták nem kedvelték, sőt egyenesen utálták ezeket a gépeket a hiányosságaik miatt. Úgy tartották, hogy ezek gyártási selejtek, amik senkinek nem kellettek. Ráadásul lomhák, veszélyesek és nehezen repülhetők voltak és komoly gondot jelentett az alkatrész-utánpótlás is.

„Boldogulj azzal, ami kéznél van, vagy csináld anélkül.”

Alacsony sebességű manőverező közelharcban a P-40 alulmaradt volna a legtöbb japán vadászgéppel szemben, volt azonban néhány olyan tulajdonsága, amit az AVG tagjai ki tudtak használni: a gép masszív, robosztus volt, a pilótát a feje és háta mögé beépített páncéllemez védte a hátulról érkező lövedékektől. A gép nagyobb zuhanósebességgel rendelkezett, mint bármelyik akkori japán vadászgép, ezért jól ki tudta használni az úgynevezett „boom-and-zoom” taktikát.

A rövid életű AVG repülő tigrisei igen sikeresek voltak: hat és fél hónap alatt 296 ellenséges repülőgépet semmisítettek meg igazoltan és további kb. 300-at valószínűsíthetően, míg saját veszteségük 69 repülőgép és 25 pilóta. (Közülük 14-en haltak meg légiharcban.)

Flying Tigers legendák

A köztudattal ellentétben az AVG valójában csak Pearl Harbor után lépett harcba. A híres cápafogak nem a Flying Tigers-től származnak, hanem a RAF 112-es észak-afrikai osztagának Tomahawkjai által használt jelölésekből adaptálták.
A mítoszokkal ellentétben az AVG Tomahawk-jai soha nem találkoztak légiharcban a japán A6M Zero-kkal.

Az AVG alakulatot 1942. július 4-én feloszlatták, helyét az Egyesült Államok hadseregének 23. vadászrepülő csoportja vette át. Ekkora már csak alig harminc működőképes P-40-esük maradt.
További fotók a repülő tigrisek életéről ezen a linken. (Vigyázat, holttestek is láthatók a képeken.)

Majdnem 50 évvel az AVG feloszlása után egy lelkes kisfiú (akit pont úgy hívtak, mint engem) egymás után vásárolta és rakta össze a repülőgépmaketteket, szinte alig törődve azzal, hogy mik is vannak a dobozra írva.
A helyi játékboltban akkoriban szinte csak 1:144 méretarányú maketteket lehetett kapni, úgyhogy természetes volt, hogy a repcsimakettek azok ekkorák.

Egészen addig, ameddig ki nem bontottam az Academy Minicraft (akkor még így hívták) P-40 Tomahawk makettjét és néztem csak nagyot, hogy „hűű, ennek mindene milyen nagy!” – Ekkor tudatosult csak bennem, hogy ezeknek bizony van különböző méretarányuk is. 😅
Szóval… igazából a P-40-es volt nekem az első 1:72-es makettem.

Aztán eltelt 30 év és egy 24 órás verseny alkalmával ismét megépítettem a típust. – Igaz, egy másik változatát:

Kapcsolódó cikk:

HobbyBoss 1:72 P-40N Warhawk

Mostanában többször belefutottam, hogy itt-ott ismét kapható ez a régi Academy kit, amit gyerekként építettem. Dolgozott a nosztalgiafaktor, hogy jó lenne összerakni újra és tényleg nagyon olcsón elérhető – azonban ennek az 1987-es gyártmánynak annyira gyenge a minősége, hogy inkább lemondtam róla.
Hiába a vicsorgó cápafogsor és a vidám kis festés a keréken, akkor se.

Hanem a Scalemates-nek köszönhetően rájöttem, hogy a Trumpeter is kiadta a Flying Tigers Tomahawk-ot, szinte ugyanazzal a festéssel (plusz még egy másikkal) és egészen vállalható minőségben, ráadásul elég alacsony áron.
Úgyhogy ez már be is esett a kosárba és egy hétvégi építés keretében neki is fogtam.

Ez sem volt bonyolultabb, mint a HobbyBoss P-40N, kb. 30 alkatrész van a két kereten.

A nagyobb méretarányt ismerők szerint a kit egyértelműen az 1:32-es, illetve 1:48-as változat lekicsinyített kiadása. A pilótafülke abszolút nincs túlbonyolítva. Aki több részletet szeretne látni a kabinban, annak érdemes lehet beszerezni hozzá például a CMK kiegészítőit.
A fülkét és a futóaknák belsejét Mr. Hobby H340 színnel festettem, majd a sárgával kevert változatával szárazecseteltem és sötétzöld olajfestékkel futtattam be.

A szárnyak és a törzsfelek, valamint a vezérsíkok illeszkedése a kínai gyártóhoz képest meglepően pontos, szinte alig volt szükség tömítésre. Szerintem ilyen szempontból eddig ez a legjobb Trumpeter kit, amit építettem.
Bár ez egy OOB. projekt, a fegyverzetet azért lecseréltem injekciós tűkre. Ez egy egyszerű és olcsó, de nagyon látványos beavatkozás.

A tűket ugyanolyan hosszúra vágtam, mint a Trumpeter műanyag géppuskái voltak. Ez hiba volt, mert hosszabbra kellett volna hagyni őket, csak ezt már későn vettem észre.

Mr. Surfacer 1200 alapozás után egy réteg (fehérrel világosított) Mr. Hobby H308 szürkét kapott a gép alja, majd Mr. Hobby H340-nel fújtam fel a zöld színt. Valami miatt most úgy döntöttem, hogy teljesen külön kezelem a két álcázószínt.
Azaz nem megfestem az alapszíneket, majd utána elkezdem ezeket koszolni, fakítani – hanem ehelyett megfestettem a zöldet, megcsináltam rá a weathering hatásokat, majd kimaszkoltam a kész felületet és csak ekkor álltam neki a barnának.

Nem csináltam még ebben a sorrendben, úgyhogy gondoltam kipróbálom.

A talált képek alapján a P-40-esek megjelenése erősen változatos textúrájú. Bár ezek a fotók csak utólag színezett képek, a fekete-fehéreken is látszik, hogy a gépek festése struktúrában igen gazdag.

A H340 zöldhöz kb. 10% fehéret adtam hozzá, ahogy minden színt szokás kicsit világosítani a kicsinyítés miatt. A H340 viszont nem tűnik teljesen jónak, ezért az olajos csucsakolás után H309-cel ködöltem át.

Ezt a csucsakolást úgy kell elképzelni, hogy művészolajból random sötétzöld és sötétbarna foltokat vittem fel a zöld festékre, majd fél óra száradás után egy hígítós ecsettel áttunkoltam. A felesleget, amit az ecset felszedett beletöröltem egy papírtörlőbe.

Újrakezdés egy bosszantó hiba miatt

Miután elkészültem a zöld színnel és nekifogtam volna a barna kimaszkolásának, rá kellett jönnöm, hogy az útmutató alapján a foltok a jobb szárnyon sehogy sem illeszkednek a törzshöz. Elkezdtem mások munkáit nézegetni, ők hogyan oldották meg és eközben ért a hidegvíz a nyakamba:
a Trumpeter fordítva jelölte meg a színeket.
Vagyis ami zöld, annak barnának kéne lennie és fordítva. 🤬

Mit lehet ilyenkor tenni?

Az a két választás van, hogy vagy elfogadom ilyennek és megtartva az eddigi munkát kimaszkolom a barna színt, aztán matricázok és lezárom a projektet ezzel a hibával – vagy eltüntetem amit eddig csináltam és kezdem elölről a festést.
Valamit muszáj lenyelni: vagy azt, hogy rossz a festés, vagy azt, hogy a tervezettnél jóval későbbre csúszik a befejezés.

Én az utóbbit választottam. Visszamosás helyett csak megcsiszoltam a festést, majd újra alapoztam a gép felső részét. Szerettem volna elkerülni ugyanis, hogy a visszamosás során megsérüljön az alsó szürke szín is, mert nem akartam azt is újrafesteni.

A kitben a 46-os oldalszámú géphez vannak matricák, ezért elkezdtem erről keresni fotókat. De sem a neten, sem a nyomtatott forrásanyagaim között nem találtam képet az eredeti gépről, úgyhogy azzal folytattam a keresést, hogy megnéztem, mások hogyan készítették el ezt a makettet.

Alexey Leontev P-40-ese a Trumpeter hibás festésmintája helyett egy teljesen másikat követ, Gianni Chirico makettje pedig megint egy másikat. Alexander Grishin festése hasonló, mint a 68-as, a 77-es, vagy a 94-es oldalszámú gép mintázata. Ezen jól látható, hogy a szárnyakon barnával átfestették a RAF felségjelzését, ugyanis eredetileg a britek számára gyártották le azokat a gépeket, amelyek az AVG-hez kerültek. Mivel Alexander jónéhány forrást is megjelöl a blogjában, ezért úgy döntöttem, hogy az ő festésmintáját másolom le, mert az tűnik a leghitelesebbnek.

Színek

A leírás szerint gyárilag brit Dark Earth és Dark Green színekre festették olyan amerikai gyártmányú festékekkel, amelyek a legközelebb álltak a brit szabványhoz.
Az első festést a zöld színnel kezdtem, most a barnával fogom, mert a RAF letakart felségjelzéseit könnyebb így maszkolni. Az első festésnél a Mr. Hobby H340 nem igazán nézett ki jól, a H72 pedig elvileg a RAF dark green színe, de túl világosnak tűnt, ezért a Mr. Color C361 mellett döntöttem. Ehhez egy kevés szürkét és pár csepp kéket kevertem. Barnához a Tamiya enamel XF-52 flat earth színt választottam. Bár volt itthon Mr. Hobby H72, amely dark earth néven fut, de a Tamiya kicsit sárgásabb színe jobban passzolt.

Első lépésben a P-40 teljes felső részét lefújtam XF-52 barna enamellel, majd szivacs segítségével fakulásmintát vittem fel rá Mr. Hobby H44 pale brown színből. Száradás után ezt lágyan átcsiszoltam csiszoló szivaccsal, hogy visszanyerje a felület a simaságát, majd maszkoltam a barna foltok helyét.

Beszáradt festék újraélesztése

Mielőtt folytatom a P-40 festéséről szóló leírást, egy kis kitérő közben: említettem, hogy a zöld színhez cseppentettem egy kevés kéket. Ez konkrétan a Mr. Color C328 volt, a tégely felnyitásakor azonban csalódottan láttam, hogy az alján levő festék egy kb. 4-5 mm vastagságú kemény masszává száradt össze. Próbáltam felkaparni, de nehezebb volt, mintha az aszfaltból akartam volna némi kátrányt kikanalazni. (El is görbült tőle a keverőkanalam, annyira sűrű volt.)

Ilyen esetben korábban megpróbálkoztam azzal, hogy felöntöttem a saját hígítójával, hátha. De ez sosem működött, ki kellett dobni. Most viszont bevetettem a Mr. Replenishing Agent for Mr. Color nevű lötyit, ami pont azt ígéri, hogy „feléleszti” az ilyen beszáradt festéket.

Nagyjából 6-7 mm vastagságban öntöttem a tégelyben levő festékre, majd vártam. Azon kívül, hogy a folyadék felvette a festék színét, nem igazán történt semmi. Felkeverni sem tudtam, mivel a festék állaga nem változott meg tőle.

Hanem másnap, amikor ismét felnyitottam a tégelyt, megtörtént a varázslat! 🤩
A festék színe és állaga éppen olyan krémes volt, mint új korában! Kivettem pár cseppet, próbaképpen összekevertem hígítóval, de nem esett szét, teljesen jól nézett ki. Fújtam vele pár réteget egy kanálra is, ugyanolyan paramétereket hozott, mint a gyári festék. Ugyanannyi idő alatt száradt meg és ugyanolyan szép felületet hozott létre.
Száradás után gyötörtem egy kicsit: próbáltam ujjlenyomatot nyomni bele, tépkedtem fel róla maszkoló szalagot, de ellenállt, ahogy kell.

Aztán hogy az így reanimált festék mennyire marad tartós, mikor szárad be újra, vagy hányszor lehet ezt megcsinálni vele, ezekről még nem tudok nyilatkozni, de tény, hogy legalább egyszer sikerült visszahozni a halálból a Mr. Replenishing Agent segítségével.

A festékről nem csináltam előtt-utána fotót, de képen amúgy sem látszott volna, hogy mennyire keményre volt már száradva.

Annyit hozzá kell tenni, hogy ez a lötty kimondottan a Mr. Color festékekhez készült, én is ahhoz használtam, így nem ismert egyelőre, hogy más festékekkel is ilyen sikeres lenne-e.
Ezek a fajta festékek egyébként annál hajlamosabbak a beszáradásra, minél kevesebb van belőlük a tégelyben. Ahogy fogy a festék, úgy marad körülötte egyre több levegő.

Na de vissza a P-40 festéséhez: a Mr. Color C361-hez hozzáadtam a pár cseppet a fenti kékből, majd fújtam vele egy alapréteget. A barna foltokon levő maszkot fennhagyva imitáltam rá a kopásmintát ismét csak híg H44 színnel.
Azért csináltam így, hogy a fakulást imitáló mintázat véletlenül se érjen át egyik színből a másikba. Végül kiderült, hogy ennek semennyi jelentősége nincs – de ki kellett próbálnom ezt a módszert, hogy tudjam.

Azért jó választás ehhez a H44 pale brown, mert nem annyira erős a kontraszt, mintha fehérrel csinálnám. Lehetne persze a fehéret megszínezgetni az alapszínekkel, ez a H44 viszont megy mindkét színhez, úgyhogy hagytam ezt. A száradása után egy finom kis csiszolás, majd a panelvonalak körüli sötétebb vonalak felfestése következett.
Újabb óvatos csiszolás 2000-es papírral vizesen, majd az egészet átködölgettem az alapszínekkel.

A Trumpeter festési útmutatónak nem csak a foltmintára vonatkozó része, hanem a matricák jelölése is teljesen komolyanvehetetlen. A lajstromszámot eleve nagyobbnak mutatja, mint amekkora a matrica, a vezérsíkon levő számsor helye pedig nem a navigációs fény felett, hanem alatta van.

A cápaszáj matricáján piros vonal jelöli az ínyt, de Alexander Grishin kutatása szerint a valóságban nem volt ilyen, ez egy egyszerű fekete vonal volt. A fenti fotók is ezt erősítik, ahogy az is látható rajtuk, hogy a cápa szemei teljesen random helyekre és formákban került felfestésre. Ez alapján levágtam és egy egyszerű mozdulattal én is kicsit gorombábbra változtattam a cápa „arckifejezését” ahhoz képest, ahogy a Trumpeter gondolta.

Weathering

Mivel ezek a gépek a karbantartás nehézségei miatt igencsak viharvert állapotban voltak, igyekeztem ezt a maketten is megjeleníteni. Ennek egyik lépése volt a festés során létrehozott textúra, majd a matricák száradása után egy híg barna filtert kapott white spirittel hígított olajfestékből. Ez befolyt a panelvonalakba is és áthúztam vele az egyébként élénk matricákat is.
A filterrel a felület egy egységesebb megjelenést kapott és a jelzések kontrasztja is csökkent.

Másfél nap száradás után egy vékony réteg matt lakkal vontam be. Ez egyrészt megvédi a filtert a ledörzsöléstől, másrészt jobban tapad rá az olajfesték, mint az addigi fényes felületre. A matt lakktól visszavilágosodott a festés, ami a fényes lakktól sötétebb lett.
Következő lépésben raw umber olajfestékkel kezdtem megmocskolni a panelvonalak környékét. Az alsó szürke felületen működött is szépen, az álcázószíneken azonban szinte elveszett, ezért egész sok feketét kevertem hozzá és így már hozta azt a hatást, amit szerettem volna.

Újabb egy nap száradás, majd egy vékony matt lakkréteg következett. Erre azért van szükség, mert az olajfesték sokáig alakítható white spirit-tel, viszont nem akartam a következő lépéssel letörölni az eddigi munkát.
A matt lakk teljes száradása után további fakítás effektet alkalmaztam: egy-egy fődarabot teljesen bevontam egy white spirit-be mártott lapos ecsettel, majd hígított Ammo Dust olajfestékből kisebb pöttyöket tettem rá és azonnal eldolgoztam őket egy tiszta, szintén white spirit-be mártott ecsettel.
Itt elég gyorsan kell dolgozni, mert a hígító hamar eltűnik és a száraz felületre pöttyözésnek más hatása lenne. Ezért is haladtam ezzel fődarabonként és nem a teljes gépet egyszerre bevonva.
Viszont nem fotóztam közben, úgyhogy a hatás már csak a végeredményen látszik.

Ahol kicsit soknak találtam az effektet, ott száradás után áttörölgettem fültisztító pálcikával.
További lakkréteget már nem fújtam rá, hanem elkészítettem a fémes kopásokat és kifestettem a helyzetjelző lámpákat.

Végül már csak füst- és koromcsíkok imitálása maradt hátra, amit barnával kevert híg fekete festékkel fújtam rá. Utána a helyére illesztettem a kipufogókat, a kabintetőt és felragasztottam a légcsavart.

Már csak elpakoláskor vettem észre, hogy a légcsavarra való jelzések a matricaíven maradtak… 🥴
Tipródtam is kicsit, hogy felragasszam-e őket a már matt felületre, amit azután át is kell ködölni feketével, hogy ne világítsanak annyira – vagy hagyjam inkább a fenébe. Tudtam, hogy mattra matricázni nem lesz szép és nem akarom még egy fényes lakkal bevonni, de inkább mégis felraktam őket, mert a jelzések hiánya jobban zavart volna.
Mivel a légcsavar nem illeszkedett szépen, ezért korábban odaragasztottam. Így viszont nagyon vigyázni kellett, hogy a ködölés, majd az újabb matt lakkréteg nehogy mellé menjen és rákerüljön például a kabintetőre.

A mutatvány közben leszakadt a bal oldali huzal, ami a szárny és a vezérsík között feszül. Ezt a műhajból vett szálat már csak úgy sikerült visszaragasztani, hogy egy kicsit laza maradt. Próbálkoztam többször is, hogy feszesen rögzítsem, de végül így sikerült, nem akartam több ragasztónyomot megkockáztatni.

A bakik és az elhúzódó festés ellenére nagyon elégedetten tudok ránézni, hiszen a gyerekkoromban megépített első ilyen példány nincs már meg, úgyhogy nagy örömet okoz, hogy ez most a polcra került:

Forrás: p40warhawk.com, historynet.com, Amdre R. Zbiegniewsk – AVG „Flying Tigers” 1941-1943

A kiegészítők nélküli alapmakett értékelése:

A projekt adatlapja a Scalemates adatbázisban

További projektjeim

Ha szeretnéd követni ezt a blogot, azt megteheted a Facebook-on is, de a legjobb, ha az email címeddel feliratkozol a friss posztokra. Előre is köszönöm, hogy feliratkozol a blogomra: